Talán mert szeretjük a kiszámíthatóságot, meg ha kiderítjük a dolog okát, akkor biztosan hamarabb találunk megoldást.Amiben van igazság,de nem feltétlen a gyermeknevelés terén, hiszen ez magában rejt egy igen komoly veszélyt: mi projektáljuk a gyerekre a viselkedésére adott magyarázatunkat, pl.ha elkezd időnként hisztizni a 2,5 fél éves gyerkőc, akkor sokan azt mondják, hogy fel akarja hívni magára a figyelmet, vagy féltékeny a kistestvérére, és foglalkozzunk vele többet, meg magyarázzuk el neki, hogy a kicsivel is kell foglalkozni.És ha leülünk neki elmagyarázni, akkor esetleg valóban féltékeny lesz, pedig ez eddig eszébe sem jutott....Lehet, hogy ő sem tudja, miért ordít időnként, esetleg csak valamiért nem érzi jól magát és ez nála így jön ki, elvégre a felnőtteknek is vannak "rosszabb" napjaik, amikor semmihez sincs kedvünk...
Egyébként ebben az országban, talán az isoklarendszer miatt is, senkit nem érdekel a gyerek személyisége, egyszerűen skatulyáznak.És ez már pici kortól elkezdődik: a védőnő táblázatok alapján nézi a gyerek súlyát (holott önmagához mérten kellene, ha egészséges, boldog baba, nem mindegy, hogy picivel kevesebbet vagy többet nyom e az "átlagnál"?), ki tudja milyen szabályok szerint nézik, hogy mikor mit kell a babának csinálni (átfordulás, felülés, mászás, járás), és ha esetleg eltér az átlagtól, rögtön fejlesztő pedagógushoz lehet küldeni, ami egy új, szép virágzó üzletág.Elvégre ki ne akarná, hogy egészséges legyen a gyermeke bármi áron?Most már iskolába sem olyan egyszerűen engedik a gyerekeket és a kicsit nyugtalanabb gyerekre rögtön ráfogják, hogy hiperaktív.
És sajna egyre több szülő hallgat a tudományos gyermeknevelés "szabályaira", ahelyett, hogy a saját ösztönére hallgatna.(Pl. az okos védőnő tanácsára felébreszti a babát éjszaka enni, aztán a totyogót később hónapokba telik leszoktatni arról, hogy éjszaka felkeljen-saját tapasztalatból tudom, sajna én is ébresztgettem a kislányomat, meg minden szoptatás után mértük és ha nem evett eleget, akkor újra mellre helyeztem, a végén már ordított etetésekkor, aztán 1 éves korára megjött az étvágya).Nagyanyáink sem tájékozódtak a védőnőnél, mégis felnőttek a szüleink.Meg én sem emlékszem gyerekkoromban túl sok vizsgálatra, nálunk egyáltalán nem voltak hiperaktív gyerekek, "rosszak" (mármint a tanár szerint) igen, de őket csak rossz magaviseletűnek tartották és esetleg több intőt vittek haza.....
De a régi rendszer és az új elvek egy dologban megegyeznek: minél kezelhetőbb gyereket akarnak, óvodában aludjon délután, ne verekedjen, iskolában ne unja látványosan az órát, stb.Gyerekkoromban mintadiák voltam: jó jegyek, jó magaviselet, a tanárok soha nem említették, hogy kevés barátom van az osztályban.A sportról sem beszéltek sokat (nagyon béna voltam testnevelésből), egyszerűen az osztályfőnököm a többi jó jegyemre való tekintettel beszélt a tesi tanárral, hogy adjon jobb jegyet.Mai szemmel azt mondom, inkább külön sportfoglalkozásokra járást javasolhattak volna.
Aztán egy angol nyelvű és rendszerű iskolába kerültem külföldre, ahol bár a tananyag messze kevesebb volt az itthoninál (illetve mindent csak egyszer tanítottak meg, nem tanították többször a történelemt mint nálunk általánosban, majd részletesebben középiskolában), a tanárok minden gyerekről külön írásos jellemzést adtak az osztályzatok mellett, melyben részletesen leírták észrevételeiket (rólam pl. azt, hogy jobban is beilleszkedhetnék az osztályba és esetleg kevesebbet kéne a tanulásra koncentrálni), persze kis létszámú osztályok voltak és a magyar rendszerrel ellentétben hosszabb szünetek a tanórák közt (3 órát egyben tartottak 1 teremben, így 2 háromnegyed órás szünet volt naponta).Minden esetre ennek a 2 évnek köszönhetem, hogy a középiskolában már jóval több időt töltöttem az osztálytársaimmal is, nemcsak a könyveimmel.
